Amikor 2007-ben Izraelben voltunk, akkor voltunk egy-két ilyen Holokausztos emlékhelyen, ilyen múzeumszerűségben, ahol rengeteg név, és fénykép volt a falon, és millió műgyertya volt kivilágítva tükrökkel elfelezve, hogy végtelen sok gyertyának tűnjön. Azt hiszem, hogy lélek teremnek hívták, ha jól emlékszem. Rengeteg gyerek volt köztük. Elég nyomasztó volt azt látni. Kifejezetten a Holokauszt áldozatainak egy nagy részét tüntették fel ott.
A Simon, a magyar származású zsidó öregember, aki az idegenvezetőnk volt, elmesélt egy sztorit, mielőtt bementünk erre a helyre. Egy kisgyerekről szólt (aki maga Simon volt), akit az utcán a magyar náci katonák focizás közben elkaptak, és feldobták egy vonatra. Ő akkor tudott héberül, magyarul és egy kicsit szlovákul is, ami nagyon hasonlít a cseh nyelvre. A szlovák nyelvtudása mentette meg az életét, mert amikor a határnál megállították a vonatot, akkor megkérdezték, hogy ki tud szlovákul, persze mind ezt szlovák nyelven, és ő jelentkezett. Ő eléggé művész lélek volt, tudott énekelni és táncolni is, és pont ez lett a dolga is. Létrehoztak abban az időben Csehországban úgynevezett minta-táborokat, amit mutogattak a nácik a nagy európai és egyéb vezetőknek, hogy valójában hogyan is néz ki egy ilyen deportáló tábor. Az ilyen tábor, amikor végigsétált rajta az ember, úgy nézett ki, mint egy csendes kis átlagos falucska. Kívülről lakóházak sorakoztak egymás után az ablakokban virágokkal, emberek rendesen felöltözve hétköznapi módon sétálgattak bent, és volt egy színházterem, ahol rendszeresen ilyen alkalmakkor felléptették a gyerekeket, és zenés-táncos darabokat adtak elő. Simon is közöttük szerepelt. Van egy egész könyv az életéről, abban pontosabban benne vannak a történetei.
A valóságban viszont amikor nem voltak látogatók a táborokban, akkor a szép házak mögött ugyanolyan pusztulás volt, mint bármelyik másik táborban. Azok csak díszek voltak, dekorációk. Mintha csak kifestett kartonokat tettek volna egymás mögé, ami mögött nem volt semmi, csak a kín.
Amikor hazaengedték, már nem Magyarországra jött, hanem Izraelbe. Kicsit megharagudott, hogy egy magyar katona tette fel a vonatra. A többi gyereket a vonatról nem látta soha többet. Sem a barátait, senkit. Izraelben 30 évig nem beszélt magyarul. Elvégzett egy csomó egyetemet. Beszél nagyon sok nyelven, és most egy hatalmas házban Telavivban éli az életét, miközben öregsége ellenére még mindig idegenvezetősködik, és rengeteget dohányzik. És nagyon jó fej, nagyon jókat vihogtunk vele. Ketten a Tamással segítettük mindig sétálni neki, mert már akkor sem ment az neki annyira könnyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése